Hogy A láthatatlan történetet is felidézve, ajánlásunk címében miért fordultunk éppen egy Hamvas Béla-asszociációhoz, azt a poeta sacer evilági attitűdje és az esszészerű képi megfogalmazás indokolhatja.

A szent költő nem a szakrális külsőségek miatt kapja nevét, hanem azért, mert minden látható mögött észrevesz valamilyen sejtelmes misztériumot; noha benne él, elszakad a fizikai világtól; megszűnik az idő és a tér hagyományos struktúrája; és az ortodox Istenhez fordulás helyett törekvése létélményszerűen transzcendens: kinyitni az emberben az emberfelettit.

S éppen azért lehet költői Korbely István egyre markánsabban körvonalazódó festői alap-szemlélete, mert önálló útját megtalálva, elszakadt a klasszikus ábrázolástól: jellemző pipacsos ciklusa például jól mutatja, hogy nem a táj egy szép részletét ragadja meg naturális hűséggel vagy optikai érzékenységgel, hanem a részletben (a pipacsban) a létezés metszetét tárja elénk. Megfogalmazása pedig „hamvasian” esszészerű abban az értelemben, hogy mozgástere nem horizontális, hanem vertikális és transzcendentális.

Nem történeti-kritikai vagy szociologikus (tehát nem epikus és társadalomtükröző), hanem a helyzetek mögött a sors érdekli, a megfestett figurákban az építkezés és a növekedés mozzanata: „a személy üdve vagy bukása, az ember helyzete ég és föld között, az ittlét, a pillanat, a sors-realizáció, a jelenlét” (Dúl Antal szavait kölcsönözve, aki ekképp jellemezte Hamvas írásorientációját).

S ott van még az a bizonyos transzparencia is a Korbely-képeken, mely nemcsak a kompozíciót, a szétbomló, majd újra-rétegzett struktúrákat teszi átláthatóvá, hanem egyszerre érzékeljük azt, amit a kép mond – és a festőt is látjuk benne, aki elmondja a saját történeteit.

Ebben a tekintetben Korbely István művészi útjának elágazásait és az utak találkozásait is megfigyelhetjük. Egyrészt egy sajátos, figurális motívumokat alkalmazó absztrakt, másrészt egy absztrakt elemekre épülő figurális festészetet látunk. Előbbiről már többen is írtak – Cs. Tóth János például úgy fogalmazott Korbely 2015-ös békéscsabai tárlatát bemutatva, hogy képein ugyan nyoma sincs „a tárgyi utalásoknak, hatásosan lebegteti, eldönthetetlenné teszi, hogy mit is látunk valójában”. Van tehát egy privát története, amelyhez (vagy amelyből) a nézőnek kell hozzáolvasnia a saját történeteit.

Korbely István bohócainak élethangulatában mindig ott van a drámai mozzanat. Általánosan emberi jegy a rejtőzködésre való hajlam, a maszk mögötti valóság eltakarása, a szerepjáték nem egyszer feszült vállalása. De ott van a lírai egyéniség, az áhítat vagy a fájdalom érzése is. Még inkább kitűnik mindez női alakjai között barangolva, sőt, az alakok sorsát, történeteit újramesélve. Látszólag merengő, olykor egészen színpadszerűen monologizáló az ilyen képek érzelmi alaptónusa – a múlt csábítása, a szenvedélyek kitörés előtti visszafogottsága, a direkt módon láthatóvá tett szentimentális attitűd mögött azonban egzisztenciális lelki folyamatok zajlanak.

Talán nem is magában az alakban van a jelentés, amelyhez a háttér csak kellék gyanánt szolgál, hanem a kellék és a képen szereplő alak viszonya hozza létre a jelentést. A monológból így lesz dialógus (szereplő és környezete, kép és nézője, festő és világ között); a figura – legyen az bohóc vagy lány – pedig jelképesedik. Nemcsak (vagy már nem) önmagát jelenti, hanem a bohócságot vagy a nőiséget, a szerepet és sorsot. Szerelmes leányzója például nem pusztán az ábránd kifejezése, hanem két valóság (a lelki és a fizikai esemény) ütközésének egyszerre frontális és alulnézeti (tehát egyszerre kívülről látó és belülről érző) sejtelme.

Éppen ezért nem szecessziós, hanem szimbolikus figurális absztraktnak nevezném Korbely Istvánnak ezt az útját, amelyben a látható történet mögött mindig ott van egy láthatatlan történet is.