Project Description

Korbely István új színeket talál ki

Mégis a színek azok, amelyekkel elégedetlen, mert mint mondja a meditációjában meglátott színei a valóságban nem léteznek. Ő az a festő, akivel hosszú boldog évődésbe bonyolódhatsz a pirosról, de nem akármilyen pirosról ám, egy bizonyos muszlinszerű pipacsról, nem bordó, és nem narancs és nem ripacs, egy hihetetlen szellemiségű, derűs életörömű pipacsról, az a szín az, amelyeket csak átfedésekkel lehet elérni.

korbely-istvan-vasarnap-blog

Szomorú-boldog vágyakozás az övé, hogy a meditációban megpillantott belső képek, valóságban nem létező színek kerüljenek ki ecsetje alól.

– Reménytelen – rebegi halkan. De az tudható, hogy amíg él, majd próbálkozik vele! Újból és újból.

Nézem képeit – narancsízűek, gubancosak, kibogozhatatlanok, utolérhetetlenek, megtanulhatatlanok, lemásolhatatlanok, elillanóak, megfoghatatlanok rendszerbe nem állíthatóak. A képen szanaszét dobált tárgyak, bohócok, színes kendők, várak, meseszobák, Bonjuel-i figurák tolonganak és esedeznek a néző elismeréséért. Ezeket a szemlélő rakja rendbe valami olyan sajátos – sosemvolt – rendbe, amely megkülönbözteti a világon őt bárkitől. Szavakat fest a színember, szobákat, szerelmet, illatokat, színeket, ódát és szonettet, az érzelmek finom rétegződő hagymaburkait bontja egymásra – pedig csak egy ecset is elég neki hozzá…

Nem elmondható a látvány, amit elénk tár, naphosszat lubickolhatnánk jóízű szavakban, amelyek őt fejezik ki, csakhogy pontosabban kérdezhessük festményeit, hisz benne van minden válasz, naphosszat kérdezgetnénk, csak jobban értsük őt. Valahogy időtlenül, de egy időben racionális és álomszerűek festményei, és bár jól látható, kivehető minden, elveszünk a térben: a lentben, a fentben, a vissza-, és előretekintésben.

Írisz

Mi is az, ami volt és mi is a vágy, mi is vár még ránk?

Az ő képei azok, amelyek színes, forgatható kaleidoszkópok. Csíkos trikójú fürdőmesterek és buggyos gatyájú manók közé szorul mégis annyi, de annyi szépség és gyengédség, törékenység, de valahogy erő is. Valahol szól egy duda.

És igen, ott a boldogság kék madara is, hogy higgyünk a világban, az ÉLETBEN, ha esetleg elkeserednénk, ha épp – átmenetileg! – egy szűk sikátorban lépdel az életünk. Ám a válságban esély van! Azt üzeni ez a festészet, bukfencezzünk egyet! Azt üzeni, minden fájdalmat is iderakok neked, de nevess egyet! Szemek figyelnek, hogy éberségünk ne hagyjon alább, s a színes vászonernyők alól annyi bujaság tör elő, az „Álom” kacérvállú nagyasszonya sűrű mósusz illatával, dús, leomló selymes sörénnyel, asszonyi erővel…

Vursli ez a javából, ám felszínes az, aki azt hiszi, olcsó vásárfiát árul ez a vászon-piac.

Ím, ott áll a zárkózott herceg, s intraverziója sok bölcsességet, titkot, mélységet, és értéket küld a látványért cserébe.

Sőt a vidám forgatag csalóka is.

A képek mély és titokzatos lilás-zöldes-kékjei súlyos terhet pakolnak ránk, s érezni azt is, milyen nehéz eligazodni a világ gazdag, de kigubancolhatatlan labirintusában. A csápos darázsember szárnyakkal, (Édenkert) lehetőségeket üzen, de szárnyalunk-e vele valaha is? Ó igen, az ÁLMOK. Csak rajtunk múlik! Csak rajtunk! Ő mindenesetre hív bennünket, kitárja keblét, hogy odaszaladjunk és vállára öleljük magunkat. Gyöngyök, kincsek hullanak elénk a képek által, rajtunk áll, felszedegetjük-e.

Korbely István sajátos rendképlete mutatkozik meg a képeken, a rumli látszólagos, művészi logikája pontos. A „Mutatványosok” bazsalikom-ízű-zöldje belemaszatol az életünkbe, lovai belenyerítenek a fülünkbe, de oly módon, hogy már soha többé nem mehetünk úgy tovább, mintha ez nem történt volna meg velünk. Hatása alá kerülünk. Mókuskerék hajtja a szemlélőt, még! Még! taposni tovább, kibontani, megérteni…

…tele vannak a képek kis félreeső zugokkal, belső zsebekkel, oldalsó rekeszekkel, titkos falba rejtett ajtókkal, amelyekről nem tudni hová vezetnek.

Ám mi szeretnénk tudni. Az ÉLET maga.

Kacatokat rejt e vár 77 titokzatos szobája, ahol szeretnénk magunkra maradni, és saját boldog tempónkban kedvünkre tologatni, alákukucskálni, régi topánokat felpróbálni, titkos zsebeket felfedni, kicsi lakatot találni, megörülni, kutakodni, kézbe venni mindent, megtapintani a bársonyokat, leporolni, régi szagukat beszívni, selymeket, régi gyerekjátékok emlékét, akkori valóságát elképzelni.

A játék. Ő igen, a játék! Mintha a legnagyobb küldetése a festőnek az lenne, hogy a játékot el-ne-fe-led-jük.

Felnőtt őbenne a gyerekkor, megőrizte az eper igéző, pazar ízét, az aranyhalacska három ígéretét, és gyöngyházfényű, síkos narancsszínét, s bár kenyeret teremtő délceg férfivá cseperedett a festő, titkos, illatos kerteket sző a mókusecsetével.

Lehet szeretni ezeket a kerteket.

Az „Álom” szürrealista képei egy pauszon át szűrődnek felénk…ahol Pinokkió és a herceg együttes látványa senkit nem hoz zavarba. K. István mesebeli itatósai valóságot teremtenek. Képei életre kelnek, tücsök hangzik, zenebona szól, valahol cintányér csattan, színes karton szoknyácskák röppenek a szélben, de a hűs fuvallat, a mézédes olajfaillat szomorú zsongást és bút hoz felénk.

Hmmm, nem csak könnyű.

S már ott állunk a kép közepén, az élet forgatagában, a polcok előtt, között, mellett, a cukorkás sátorban a törökméz illatával, a piros kakas-nyalóka csömör-édes, csalóka ízével, és ott a tó partján.

Valóság ez a velejéig. De mitől olyan gyönyörű?!? Nem lehet tudni – csak érezni…

Forrás: www.neudlerika.eoldal.hu